Kisszántó-i Szűcs Elemér versei 1949-1957

Nyilló szép virágok, nyilló szép orgonák,
A boldog szép tavaszról üzenetet hoztok.
Amikor a szellő a tavaszi estéken,
El hozza énhozzám édes illatotok.

Május éjjszakáján betölti a szivem,
Az igaz szerelemnek szent, boldog érzése.
Mint ragyogó fénnyel a felkelő hajnal,
Ugy ragyog, tündököl szereteted fénye.

Óh, te kedves leány, te vagy a csillagom
A virágillatos szép Májusi éjjben,
Igaz szerelmednek bájoló illat
Mint üditő harmat tölti be a szivem.

Te vagy éltem egén a felkelő hajnal,
Mely hajnalra nem jön sohasem alkonyat.
Amig szived dobog olyan lessz életem,
Mint tavaszi fényben a szép felkelő nap.

Szépek a virágok szépek az orgonák
De a szépségüket hervasztják a szelek.
De a szereteted te kedves leányka
Nem hervasztják soha az elmulló évek.

Ha a szép orgonák el is hervadoznak
Mindég Május lessz majd még is a szivemben,
Mert szerelmed fehér orgona virága
Mindég hüen nyitik igaz szeretetben.

Hogyha majd életem hosszu utja végén,
Vissza tekintek majd éltem tavaszára;
Te leszel óh, leány abba az ősszben is
Az életem fehér orgona virága.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Május 2.  

Nincsen szebb e földön a ragyogó tavasznál,
Amikor virágok boritják a rétet.
Amikor a rügyek fakadnak a fákon,
S igazi pompában ragyog a természet.

A nyilló virágok arra tanitanak,
Ha nyilló szépségük nem is tart örökké.
Hogy azok éltében örökké tavasz van,
Kiknek szive mélyén igaz szeretet él.

Ha lehullnak is egykor a virágok szirmai
S gyöngén az enyészet szent kelyhébe esnek,
Egy uj tavasznak szent magvát hintik el
Alvó talajába a nagy természetnek.

A végtelen időknek eme szent törvénye,
Mindég arra nevel, mindég arra tanit.
Hogy földi éltünkben egy kincset tartsunk meg:
Az igaz szeretetnek ragyogó gyöngyeit.

S ha bár jönn is reánk ez a földi élet,
A legmostohább sorsnak zugó viharával.
A sziveink mélyén mindég csak tavasz lessz,
Ha szeretni tudunk szent odaadással.

Majd ha egykor mi is a muló enyészet,
Sodró viharában örökre elveszünk.
A sorhalmainkra virágot ültet majd,
A hálás utókor, ha igazán szerettünk.

A sirhalmok felett nyilló virágok is,
Ahol tanálkozik élet és enyészet.
Örökre hirdetik; hogy őrzik emlékét
Annak, ki e földön igazán szeretett.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Március 24.  

Hogy miért élek én, itt ezen a földön
Csak te tudod talán egyedül Istenem,
Ki bizton vezérled földi utaimat
Mostoha sorsokon s nehéz ösvényeken.
Te velem vagy mindég, tuod érzésemet
Tudod a szivemnek minden dobbanását,
Tudod bánatomat; tudod örömömet
S tudod a szivemnek szent szabadság vágyát.

Nem kérek én tőlled egy igaz Istenem
E földi életben soha nagyobb kincset,
Csak annyit, hogy legyek hüséges harcossa
Az igaz szabadság dicső szent ügyének.
S ha e szabadságnak hófehér zászlaját,
A zsarnokság vihara le akarja törni;
Legyek ott azok közt, kik vérük árán is
Megpróbálják ujra - dicsőn felemelni.

Legyek ott azok közt, kik soha se nem félnek
A zsarnokság sötét, fekete éjjében,
Kik inkább meghalnak, de meg nem alázkodnak
A rabságnak bünös, s nehéz bilincsében.
Akik bátran vallják, ha szivük vérzik is,
Hogy hüséget esküdtek a szent Magyar hazának,
S örökké hivei, s szent hősei lessznek
A népek szent ügyének: az igaz szabadságnak.

Hogyha én nékem is meg kellene halnom,
Oly sok honfi-társsal az igaz szent ügyért.
A börtönök mélyén, vagy csatamezőkön,
Hullna ki a vérem az igaz szabadságért.
Akkor a névtelen, közös sirhalmunkra,
Melynek sötét mélyén én is ott pihenek,
A legszebb virágokból tegyetek koszorut
Örök szent emlékül, az elesett hősöknek.

So'se feledjétek, ti jövő nemzedékek
Mig szivetek dobog kebletek mélyében,
Hogy nincsen e földön soha dicsőbb élet;
Mint szabadságért élni: hazaszeretetben.
S ha a szabadságért sokan elvesznek is,
A sok kiomló vér so'sem hull hiába,
Mert szenvedés árán, kihullt véretek nyomán
Nyitik a szabadság legszebbik rózsája.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Március 15.  

Mikor veled vagyok, mintha tavasz volna
Mintha minden virág csak én nékem nyillna.
S e nyilló virágok, mintha azt susognák?
Tégedet szeretni legnagyobb boldogság.

Tégedet szeretni, te kedves leányka:
Ez az én életem s szivem örök vágya.
Szeretni tégedet nyilló szép tavaszkor;
Szeretni tégedet szirmok hullásakor.

A nyilló virágok hamar elhervadnak,
Csak emlékét hagyják a boldog szép tavasznak,
De a szivek mélyén nyit egy csodás virág,
Amely örökké él egy egéssz életen át.

E szépséges virág: a szeretet virága,
Melyet nem hervaszt el az élet zugó árja.
S ha bár könnyeinkkel kell néha öntöznünk,
Annál szebben nyitik s tündököl minékünk.

Mikor vleed vagyok, oly boldog a szivem,
Mert te rajtad kivül, nélem senkim nincsen.
Te vagy a szivemnek örök szép reménye;
Te vagy az életem dicső szemefénye.

Te vagy tündöklő nap a szivemnek egén,
S ragyogó csillag az éltem éjjelén.
Te vagy itt e földön az őrzö angyalom,
A jóság szent fénye ragyog az arcodon.

Mikor veled vagyok, mint egy csodás álom
Melyeket álmodtam sok-sok éjszakákon;
Élő valóság lessz szivem tiszta vágya,
Hogy te legyél szivem örök virágszála.

Mikor veled vagyok sokkal szebb az élet
Mert azt szebbé teszi az igaz tiszta szived.
Amely igaz hittel hüen ezt dobogja,
"Légy hü mindhalálig" minden földi sorsba!

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Február 17. 

 "Amikor a magyar nemzet oly sok
véráldozat árán, megpróbálta fel-
emelni a rabság sötét mélyéből,
a szabadságnak dicső zászlaját"

Karácsony ünnepén a harangok zugnak
Igaz messiásról üzenetet hoznak.
Boldogság tölti be az emberi sziveket,
Csak egy nemzet szivén vannak vérző sebek.
Mely a Szabadságért oly hüen sikra szált,
S a népek szent ügyéért feláldozta magát
S szent hitével együtt böszkén áll a vártán,
A szabadságért küzdő, vérző Magyarország.

Karácsony ünnepén, mint az igaz gyöngyek
De sok árva arcról hullnak most a könnyek.
Sok vérző Magyar sziv siratja kedvesét,
Kedves szüleiket, vagy árva gyermekét.
Vigasztald meg őket karácsonyi csillag,
Mostoha sorsokra hozzál áldó vigaszt.
És a szabadságnak hozd el szent hajnalát,
Hogy ne legyen rab, s árva, vérző Magyarország.

Messiásnak fénye gyógyitsd a sebeket,
Melyet a magyarra e mostoha sors ejtett.
S akik elestek dicsőn a hazáért,
A szivükben hittel az igaz szabadságért.
Adj csöndes pihenést ők hősi szivüknek
Emlékük őrizzék hosszu évtizedek.
S váljék mind valóra, mi volt szvük vágya.
Hogy legyen a magyarnak szabad karácsonya.

S kiket messze üzött a rabbá lett élet,
Karácsonyi csillag vezesd vissza őket.
Vezesd vissza őket, kedves otthonokba,
Hová vágyik mindég fájó szivök vissza.
Hol dicsősség élni boldogan, szabadon
De nem rabnak lenni idegen láncokon.
Óh, a e rabláncok egyszer széjjel hulnak,
Boldog karácsonya lessz a magyar honnak.

Karácsonyi csillag ragyogj ficsőn mindég,
Hirdesd itt e földön a szivek szeretetét.
Fénylő sugaraddal mindég mutass utat,
A vérző sziveknek, az elnyomottaknak.
Szeretet fényével ragyogd be a földet,
Hogy vége legyen egyszer e kinos könny özönnek,
Karácsonyi fénnyel áldd meg e szent hazát,
Hogy boldog legyen ujra vérző Magyarország.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1956, December 25.

 Szent karácsony estén, hogyha minden ember
Megállna egy percre imára tett kézzel.
Akkor tisztán látnák azt az uj csillagot,
Melynek égi fénye szent messiást hozott.
E csillag fényénél hallnának éneket,
Melyet Betlehemben egykor énekeltek,
Melyet angyali kar oly csodásan zengett
"A meváltó Jézus néktek megszületett"

Szent karácsony estén, hogyha minden lélek,
Csak hállákat adnak igaz Istenének.
Akkor nem volnának annyi fájó szivek,
Akkor nem hullnának oly sokszor a könnyek.
Akkor meghallanák a harangok szavát,
Mely a messiásnak szent éneket zugják.
Békesség e földön s jó akarat néktek
A megváltó Jázus néktek megszületett.

Szent karácsony estén, ha csak egy hit volna
Várni a messiást buzgón imádkozva.
Nem volna szivekben más érzés csak ennyi:
Imádni az Istent és egymást szeretni.
Akkor e világon nem volna szenvedés,
Akkor meggyógyulna minden fájó érzés
Boldogságot hozna az égi üzenet,
A megváltó Jézus néktek megszületett.

Szent karácsony estén töltse be szivetek,
A messiás fénye az igaz szeretet.
Minden árva szivvel érezzetek eggyütt,
Akiknek e földön nincsen csak reményük.
Kiket a földi sors csak mostohán áldott,
S akikre az élet csak szenvedést hozott.
Szenvedő arcokról, ha töröltök le könnyet,
Akkor a megváltó néktek megszületett.

Szent karácsony estén gyógyitsatok sebet,
Melyet a szivekre ez az élet ejtett.
Hirdessétek mindég a szeretet énekét,
Az igaz messiásnak szent eljövetelét.
Szivetek mélyében hitnek lángja égjen,
S boldogok lessztek karácsony fényében.
Ha szivetek mélyén él a szent szeretet
Akkor szivetekben Jézus megszületett.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1956, December 23.

Kit e világon oly nagyon szeretek,
Te vagy Óh, leányka szivem igaz-gyöngye.
Szivedbe vetettem legszebb reményemet,
Bizok benned hüen, tisztán mindörökre.

Itt ezen a földön nincsen más reményem,
A sziveden kivül, mely ragyogóan csillog.
Mert szivednek mélyén az igaz szeretet él,
Mely minden csillagnál fényesebben ragyog.

Nincsen itt e földön és nem is lessz soha,
Szebb, ragyogóbb gyémánt, mint a szeretet.
Mely örök hüségnek fényével ragyog be,
Minden igaz, tiszta, gyöngéd szerelmet.

CSak a nap az égen ragyog olyan tisztán,
Mint szemed tükrében a szeretet fénye.
Amely beragyogja árva életemet,
S megtanit hü lenni hozzád mindörökre.

E földi sors reám sok szenvedést hozott
Sokszor megvérezte árva szivemet,
De e csodás hitben mindég hüen biztam
Hogy majd boldoggá tesz az igaz szeretet.

S e csodás kincset a leány szivedben,
Melyben olyan tisztán felragyogni láttam.
A tiszta szerelmet, a gyöngéd szeretetet,
Te benned óh, leány mindent megtaláltam.

Itt ezen a földön bár érjen bármi sors,
Bánat, könny, fájdalom -  tépje is a szivem.
Minden sorsaimban hü leszek tehozzád,
És szeretni foglak, mig dobog a szivem.

Rád gondolok mindég az életem utján,
S szeretni foglak igaz szerelemmel.
Az igaz, önzetlen s mindent megbocsájtó,
Soha el nem muló igaz szeretettel.

Mikor két szemednek szent tökrébe nézek.
Egy boldog életnek látom szent hajnalát.
Amely felragyogott az életem felett,
S elhozta én hozzám a boldogság honát.

Amikor imára nyillik is az ajkam,
Akkor sincsen nékem más egyébb kérésem.
Csak annyi, hogy mindég - egész életedben,
Öröm s boldogsággal áldjon meg az Isten

 Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1956, Szeptember 23.

Népek miliói mind békére vágynak,
Mármellyik részében élnek e vilgának.
Kiknek szinük, nyelvük különbözik ugyan
de a "Béke" szóra szivük összedobban.
Milióknak vágya eggyé össze-olvad
S szilárdan ellen áll amaz áradatnak,
Amely a népekre mindég nyomort hozott,
Amelyben annyi vér ártatlanul hullott.

A népek szivében még sajognak a sebek,
Amelyet a nyomor, a háboru ejtett.
Nem feledik soha a sok-sok szenvedést.
Mely sok élet vágyát örökre tépte szét.
Nem feledik soha a sok-sok könnyeket,
Mellyet anya, hitves bánatában ejtett.
Mikor bucsut vettek egy csöndes nyári este
Az ők kedvesüktől s elváltak örökre.

Békére vágyik az az édesanya,
Kinek kedves fiát vitték el a frontra.
Vagy szeretett férjét rabolátk el tőlle,
Melyért majd megszakadt hitvesi szive.
Szenvedés oltárán szivét feláldozta,
sok szerető hitves, sok szerető anya.
Kiknek szeretteik messze idegenben,
Nyugosznak örökre közös sirgödörben.

Békére vágyik a sok hadiárva,
Kiknek az életük borult örök gyászba.
Mert azt vesztették el kit nagyon szerettek,
Éltük védő karját kedves szüleiket.
A hadiárváknak nehéz sóhajtása,
Vészharang szavával zug le a világra,
Hirdeti népeknek, hogy emeljenek gátat,
Az életet pusztitó véres háboruknak.

Békére vágyik az ifju nemzedék,
Hogy békében építse boldogabb életét.
S mit nehéz munkával dicsőn megalkotnak,
Békében adják át a jövő utókornak.
Az ők szivük vágya, hogy ezen a földön,
Ne follyon már többé a sok-sok vérözön.
S e széles világ felett mindég minden korba'
Ragyogjon örökké a "Béke" szent csillaga.

 Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1955, Szeptember 25.

Hogyha feltekintünk a csillagos égre,
Hogyha reá nézünk e virágzó földre.
Mindég azt érezzük, hogy mindenek felett,
Örökké velünk van az Isteni szeretet.

Lehetünk e öldnek elhagyott árvái,
Az élet utjának fáradt vándorai.
Megpróbálhat a sors, a szivünk is vérezhet
Meggyógyit, s velünk van az Isteni szeretet.

Az árváknak, kiknek nincs védő oltalmok,
Egy életen át szivük egyre mindég sajog.
Gyógyitó balzsamot ők fájó szivükre,
Attól várnak kiben, biznak minddörökre.

Vannak, kiknek szivén nehéz bánat sajog,
De reményük egén a tiszta hit ragyog.
És e tiszta hittel biznak rendületlen,
Hogy vérző szivüket meggyógyitja Isten.

Az életünk utján sok bár a szenvedés
Ne csüggedjünk soha, ha bár sorsunk nehéz.
Mert szenvedés árán van csak boldog élet,
Amelyben ott ragyog az Isteni szeretet.

Vannak itt e földön kik sokat szenvednek,
S felálfoznak azért egy egéssz életet.
Hogy egyszer e földön boldog élet legyen,
S ne legyen rab, s árva soha senkisem.

Az ők szenvedését megfizeti Isten
Öröm, s Boldogsággal, reménnyel és hittel.
S e boldog gittel, biznak és remélnek,
Hogy lessz egszer e földön igaz boldog élet.

ÉLet és enyészed hirdeti örökre,
Van védő oltalmunk fenn a magass égbe'
S onnan ragyog reánk s vezérel bennünket,
Az örökkévaló Isteni szeretet.

 Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1955, Május 18.

Mily, csodásan szépek a tavasz virágai,
Mikor kinyillanak teljes szépségükben.
A kicsi bimbónak nyilló szirmaiban,
A boldog tavasznak szent hirnöke üzen.

A nyilló virágok hirdetik örökre,
Hogy hideg tél után jön a szép kikelet,
S a gyönge bimbókból virágok nyillanak
S örömmel töltik be az érző sziveket.

Az én éltemben is van egy csodás virág,
Amit ugy hivnak hogy, igaz szerelem.
Amely most még csak titkon nyilhatik,
De él örökké az árva szivemben.

Kit a szivem szeret olyan mint egy bimbó,
Bár még nem nyillot ki, még is csodásan szép.
Csönge még a szive de nagy a jósága,
Ő örök reményem e föld kerekén.

E rózsabimbóban csodásan remélem,
Bár ha még titkon is, de igaz tiszta szivvel.
Hogy e rózsabimbó kinyillik majd nékem,
Egy tavaszi estén igaz szerelemmel.

Óh, hogyha e bimbó egy csodás tavaszon,
Kinyillik majd szépen, mint egy csodás virág.
A tavaszi szellő elhozza majd nékem,
Gyöngéd szerelmének édes illatát.

Ő lessz a szivemnek legszebb virágszála,
Mely boldoggá teszi árva életem.
S szeretni fogom hüen mindhalálig,
Még akkor is, ha vérzik a szivem.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1955, Május 15.

Bizzatok mert eljön egyszer
Az a boldog kikelet.
Amikor majd minden ember,
Szabad és boldogo lehet.
De most még a szivetekben
Zor d és rideg tél honol
Szemetekből este, reggel
De sok bánat könny omol.

Mostan még a szivetekben
Vérző sebek sajognak.
Arcotokra barázdákat
Siró könnyek szántanak.
De majd egyszer kezetekről
Lehullnak a rabláncok,
S épetetek magatoknak
Egy boldog, s szebb világot.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1950, Február 20.

Hogyha, már e földön
Mindenki elhagyott,
Hogyha rád az élet,
Csak szenvedést hozott,
Ha már nincs reményed
Egy boldogabb jövőben,
Ne csüggedj el soha
Veled van az Isten.

Hogyha az életed
Sötét éjjben vezet,
Bizzál még akkor is,
Hogy lessz még kikelet.
Megsegit az Isten
És elhozza reád,
Egy szabadabb élet
Boldog hajnalát.

Ne csüggedj el soha
Ha nehéz a sorsod,
Ne hidd e vak hitet,
Hogy minden összeomlott.
Bizzál igaz hittel
Mert bizonnyal eljő,
Nehéz sorsod után
Egy boldogabb jövendő.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Augusztus 14.

Fehérfalu kistemplomban,
Busan harangoznak.
Mert a csöndes temetőbe,
Vissznek egy halottat.
Ott viszik az életemnek
Minden reménységét,
Az én drága jóanyámnak
Megnyugodott testét.

Ez az ut volt az életem
Legnehezebb utja,
Mert a szivem bánatában,
Majdnem megszakada.
Oly nehéz volt koporsódnál
Örök bucsut venni,
Mert éreztem hogy e földön
Nem szeret ugy senki.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Május 15.

Künn a temetőben
Van egy kicsi sirdomb,
Oda száll ki nékem
Minden gondolatom.
Azért van olyan mély
S nagy bánatom nékem,
Te vagy ott jóanyám
Akit ugy szerettem.

Nem tudom, hogy miért volt
A sors oly kegyetlen,
Hogy elvette tőllem
Kit nagyon szerettem.
Mióta meghaltál
Nagyon árva lettem,
Mint hervadó virág
Olyan az életem.

Óh, hogyha még egyszer
Láthatnálak ujra,
Örömében szivem
Boldogan dobogna.
De te már nem jöhetsz
A sirodból vissza,
Azért van szivemnek
Oly nehéz bánata.

S nehéz bánatomban
Csak egy vigasztal meg,
Hogy már megnyugodott
Elfáradott szived.
Szivemnek is akkor
Lessz majd nyugodalma,
Mikor a testemet
Koporsó takarja.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Május 10.

Mikor megszülettem
E bünös világra.
Átölelt anyámnak
Szerető két karja.
Mindég féltve őrzött
Az életem során
S megtanultam e szót
"Kedves Édesanyám."

Tőlle tanultam meg
A legszebb imádságot,
Legyen azért neve
Mindörökre áldott.
Mindég a szeretet
Sugárzott orcáján,
Éreztem, hogy szeretsz
Kedves édes anyám.

Nem volt boldogabb
Senki a világon,
Mikor megfogadtam
Igaz tanitásod.
Megmutattad nékem
Hogy éljek igazán
Hálla azért néked
Kedves édesanyám.

De te mostmár nem tudsz
E földön szeretni,
Mert jóságos arcod
Sötét sírhant fedi.
Csak az vigasztal meg
A szivem mély bánatán,
Hogy viszontlátjuk egymást
Kedves édesanyám.

A tested künn pihen
A hideg sirnak ölén,
De a szereteted
Él a szivem mélyén.
Soha nem feledem
A szived jóságát,
Mellyel ugy szerettél
kedves édesanyám.

Mikor a fejfádra
Leborulok sirva,
Feltör a szivemből
Egy csöndes hállaima.
Isten nyugtassa meg
Tested halóporát,
Áldott legyen neved
"Kedves édesanyám"

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Május 8.

"Az 1949 Április 20-án
Párisban tartott Világ-
békekongresszus alkalmára."

A béke jegyében
Szóllok most hozzátok,
Kik mostan Párisban
Kongresszust tartatok.
Nem lessz soha addig
Örök béke itten,
Mig nem imádjátok
Az egy igaz Istent.

Ha megtanuljátok
Az Istent imádni,
Nem fogtok egymásnak
Sohasem ártani.
S meg gátoljátok majd
A szörnyü háborut,
Amelyben annyi vér
És árvák könnye hull.

Nem látunk majd akkor
Annyi üszkös romot,
Amely a népekre
Mindég nyomort hozott.
Milióknak szava
Száll mostan hozzátok,
Kik eggyet akarnak:
Békét, szabadságot.

Tanuljátok meg hát
Imádni az Istent,
S megértitek egymást
Megértetek, mindent
S meghalljátok akkor
A föld minden népét,
Kik oly régen várják
Az igazi "BÉKÉT"

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Április 19.

Ott fenn, a végtelen magasságban,
Ahová nem ér fel emberi gondolat.
Van egy igazságos Isten
Ki tudja minden titkodat.

Az ő hatalmát hirdetik,
A természet örök törvénnyei.
Az ő dicsősségét zengik a villámok
És e nagy világnak minden elemei.

Bölcsen kormányozza e kerek világon,
A nemzetek jó és balsorsait.
Az emberi alkotás megsemmisülése
Az ő hatalmára tanit.

S majd az itéletnek ama nagy napján,
Amikor elnémul minden emberi ajak.
Beteljesül az irás minden szava
Egy Isten van: és egy akarat.

S minden hirdeti e széles világon,
Mennyen, földön és poklokon.
Csak egy hatalom van: Isten
Ő a legnagyobb hatalom.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Április 22.

Hol vagytok márciusnak
Dicső Daliái,
Jertek tanitsatok
Ismét talpra állni.
Száz év távolából
Mutassatok utat,
Mely a hit- reménnyel
Egy jobb jövőbe mutat.

Hozzátok el ismét
A szent szabadságot,
Mely után miliók szive
Most is csak sóvárok.
Most is csak ugy nyomnak
A ravság sullyai,
Mely alatt már szinte
Kezdünk leroskadni.

Szivünkben haldokol
A reménység s mindenm
Életünk vergődik
Nehéz bilincsekben.
Csak az az igazság
Éltet még bennünket
Hogy majd a szabadság
Győzz e világ felett.

Tudjuk, hogy az eszme
Melyet hidettetek,
Nem halt meg örökre
Győzz a rabság felett.
Kisüt még majd a nap
Árva hazánk felett,
Örökre megmarad
Szivünkben nevetek.

Áldást kérünk azért
Haló-porotokra,
Áldást mondd reátok
Minden magyar szava.
Megsegit majd egyszer
Az egy igaz Isten,
Lessz örök szabadság
S boldog béke itten.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1949, Március 15.

"Anyák napján - az édes-
anyák halhatatlan szere-
tetének dicső emlékére"

Hogyha, a mezőkön virágcsokrot szedtek,
A legszebb virágokból kössétek azt össze.
S ezt a virágcsokrot hállaadó szivvel,
Tegyétek le hűen az anyai ölekbe.
Hállaadó csókkal köszönjétek mindég,
Az ők jóságokat, melyet értetek tett.
Szeressétek mindég édesanyátokat,
Mert ők szívében él a legnagyobb szeretet.

Hogyha, e földi sors a mostoha utakon,
S fájó ösvényeken vezeti éltetek,
Mindég gondoljatok anyátok szavára
Mely mindég a jóra, a reményre intett.
Gondoljatok mindég egéssz éltetekben,
Édesanyátokra ki, oly nagyon szeret;
Hogy egéssz életét gondban, szenvedésben
Áldozza azért fel, hogy boldogok legyetek.

Hogyha csókot adtok hálladó szívvel
Édes-anyátoknak halovány arcára.
So'se feledjétek, hogy az az arc egyszer
Olyan volt hajdanán, mint a rózsák szirma
Az élet vihara mosta le arcáról,
Azt a szép tündöklő, hamvas, tiszta fényet
Amikor az élet szenvedő harcában,
Mindég önzetlenül dolgozott értetek.

Óh, de boldog is az, ki nagyon szereti
Igaz tiszta szivvel a kedves édesanyját,
Aki életének mindenki percében,
Maga előtt látja édesanyja arcát.
Aki elmondhatja minden mély fájadalmát
Amit ez az élet a szivére ejtett,
Mert az édesanya igaz jóságával
Meggyógyit, beheggeszt minden vérző sebet.

Ha a kegyetlen sors elvette tőletek,
Édesanyátoknak szent dobogó szivét.
S azt a drága szivet egy fájdalmas napon,
A gyászos temetőbe csöndesen kivitték.
Akkor se mossa el szivetek mélyében
Ez a mostoha sors anyátok emlékét.
Hanem őrizzétek egéssz életen át,
Édesanyátoknak igaz szeretetét.

Ha a mostoha sors megvérzi szivetek,
S ugy érzitek, hogy már nincs ki vigasztaljon.
Menjetek csöndben ki a gyászos temetőbe,
Megnyugvást tanáltok azon a sirhalmon,
Amely sirhant alatt édesanyátoknak
A jóságos szive minddörökre pihen,
De a szeretetét a sir nem zárta be,
Ott él továbbra is fájó szivetekben.

Szedjetek virágot ott künn a mezőkön
Egy szép koszoruba kössétek azt össze.
S helyezzétek oda csöndes ima közben,
Anyátok sirjára a csöndes temetőbe.
Boruljatok csöndben le arra a sirra,
Amely betakar egy hü anyai szivet
Aki csak azért élt, szenvedett, dolgozott
Mert mindennél jobban s igazán szeretett.

Szeressétek mindég édesanyátokat,
Aki megtanitott igazán szeretni.
Aki megtanitott igaz tiszta hittel,
Egy boldog életben bizni és remélni.
Az ők szeretetük velünk marad mindég,
Nem zárja el tőllünk a sirok mélysége
Egéssz életünkben él a szivünk mélyén,
Az édesanyánknak igaz szeretete.

Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Május 19.