Nincsen szebb e földön a ragyogó tavasznál,
Amikor virágok boritják a rétet.
Amikor a rügyek fakadnak a fákon,
S igazi pompában ragyog a természet.
A nyilló virágok arra tanitanak,
Ha nyilló szépségük nem is tart örökké.
Hogy azok éltében örökké tavasz van,
Kiknek szive mélyén igaz szeretet él.
Ha lehullnak is egykor a virágok szirmai
S gyöngén az enyészet szent kelyhébe esnek,
Egy uj tavasznak szent magvát hintik el
Alvó talajába a nagy természetnek.
A végtelen időknek eme szent törvénye,
Mindég arra nevel, mindég arra tanit.
Hogy földi éltünkben egy kincset tartsunk meg:
Az igaz szeretetnek ragyogó gyöngyeit.
S ha bár jönn is reánk ez a földi élet,
A legmostohább sorsnak zugó viharával.
A sziveink mélyén mindég csak tavasz lessz,
Ha szeretni tudunk szent odaadással.
Majd ha egykor mi is a muló enyészet,
Sodró viharában örökre elveszünk.
A sorhalmainkra virágot ültet majd,
A hálás utókor, ha igazán szerettünk.
A sirhalmok felett nyilló virágok is,
Ahol tanálkozik élet és enyészet.
Örökre hirdetik; hogy őrzik emlékét
Annak, ki e földön igazán szeretett.
Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Március 24.
