Hogyha feltekintünk a csillagos égre,
Hogyha reá nézünk e virágzó földre.
Mindég azt érezzük, hogy mindenek felett,
Örökké velünk van az Isteni szeretet.
Lehetünk e öldnek elhagyott árvái,
Az élet utjának fáradt vándorai.
Megpróbálhat a sors, a szivünk is vérezhet
Meggyógyit, s velünk van az Isteni szeretet.
Az árváknak, kiknek nincs védő oltalmok,
Egy életen át szivük egyre mindég sajog.
Gyógyitó balzsamot ők fájó szivükre,
Attól várnak kiben, biznak minddörökre.
Vannak, kiknek szivén nehéz bánat sajog,
De reményük egén a tiszta hit ragyog.
És e tiszta hittel biznak rendületlen,
Hogy vérző szivüket meggyógyitja Isten.
Az életünk utján sok bár a szenvedés
Ne csüggedjünk soha, ha bár sorsunk nehéz.
Mert szenvedés árán van csak boldog élet,
Amelyben ott ragyog az Isteni szeretet.
Vannak itt e földön kik sokat szenvednek,
S felálfoznak azért egy egéssz életet.
Hogy egyszer e földön boldog élet legyen,
S ne legyen rab, s árva soha senkisem.
Az ők szenvedését megfizeti Isten
Öröm, s Boldogsággal, reménnyel és hittel.
S e boldog gittel, biznak és remélnek,
Hogy lessz egszer e földön igaz boldog élet.
ÉLet és enyészed hirdeti örökre,
Van védő oltalmunk fenn a magass égbe'
S onnan ragyog reánk s vezérel bennünket,
Az örökkévaló Isteni szeretet.
Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1955, Május 18.
