Hogy miért élek én, itt ezen a földön
Csak te tudod talán egyedül Istenem,
Ki bizton vezérled földi utaimat
Mostoha sorsokon s nehéz ösvényeken.
Te velem vagy mindég, tuod érzésemet
Tudod a szivemnek minden dobbanását,
Tudod bánatomat; tudod örömömet
S tudod a szivemnek szent szabadság vágyát.
Nem kérek én tőlled egy igaz Istenem
E földi életben soha nagyobb kincset,
Csak annyit, hogy legyek hüséges harcossa
Az igaz szabadság dicső szent ügyének.
S ha e szabadságnak hófehér zászlaját,
A zsarnokság vihara le akarja törni;
Legyek ott azok közt, kik vérük árán is
Megpróbálják ujra - dicsőn felemelni.
Legyek ott azok közt, kik soha se nem félnek
A zsarnokság sötét, fekete éjjében,
Kik inkább meghalnak, de meg nem alázkodnak
A rabságnak bünös, s nehéz bilincsében.
Akik bátran vallják, ha szivük vérzik is,
Hogy hüséget esküdtek a szent Magyar hazának,
S örökké hivei, s szent hősei lessznek
A népek szent ügyének: az igaz szabadságnak.
Hogyha én nékem is meg kellene halnom,
Oly sok honfi-társsal az igaz szent ügyért.
A börtönök mélyén, vagy csatamezőkön,
Hullna ki a vérem az igaz szabadságért.
Akkor a névtelen, közös sirhalmunkra,
Melynek sötét mélyén én is ott pihenek,
A legszebb virágokból tegyetek koszorut
Örök szent emlékül, az elesett hősöknek.
So'se feledjétek, ti jövő nemzedékek
Mig szivetek dobog kebletek mélyében,
Hogy nincsen e földön soha dicsőbb élet;
Mint szabadságért élni: hazaszeretetben.
S ha a szabadságért sokan elvesznek is,
A sok kiomló vér so'sem hull hiába,
Mert szenvedés árán, kihullt véretek nyomán
Nyitik a szabadság legszebbik rózsája.
Írta Szűcs Elemér, Kisszántó, 1957, Március 15.
